Hitetlen, vagy egyszerűen csak ember-e Tamás?

Jn 20.19-29 Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram, és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”
"Láttuk az Urat!" Ismét egy mondat, ismét egy reakció, mely nem sokat változott. Vannak lelkiségi irányzatok, ahol a megtapasztalás friss örömét feladat továbbadni, feladat megszólítani valakit. Valami hasonlót mond az illető az utcán a megszólítottnak, aki aztán vérmérsékletétől függően válaszol rá. Egy idő elteltével a megszólítások lelkesedése csökkent, mert a válaszokban olyan fajta érzelmi válság tükröződött, mint amit Tamásban váltott ki a hír.
Az első gondolat talán a többiek épelméjűségét vonja kétségbe: olyant látni, ami még nem volt, ami meghaladja a tudásunkat, a fantáziánkat.
A másik gondolat a féltékenység: több-e a másik tíz, hogy éppen nekik jelent meg, hogy már nőknek is, csak éppen neki nem.
Ki tudná összefogni a belső reakciók sokaságát? A háborgó érzelmek viharát ki tudná lecsendesíteni? Vajon mi még nem voltunk valami hasonló helyzetben, amikor "mindenki más" látta már az Urat, csak éppen előlünk maradt rejtve?
Tamás csak azoknak hitetlen, akik a szájukkal hisznek. Hányan vagyunk ilyenek, akik hittanórán, beszélgetéseken, önképzésen, kegyes alkalmakon megtanultuk a hit nyelvét. Alkalmazunk bizonyos kifejezéseket, előszeretettel használunk jól bevált szófordulatokat, könnyed vállrándítás közben, egy-egy fejmozdulattal utalunk megtörtént dolgokra, melyeket, ugye már mindenkinek ismernie illene...
Tamás nem ilyen. Tamás nem így beszél. Valamiért, talán egy lelki adottsága miatt nagyon is emberi: realista, éppen ezért kicsit depresszióra hajlamos. Látásmódja miatt elvonul, tépelődik, magára marad. Csak a Feltámadott "véletlene" segíti hozzá a mindent megváltoztató találkozáshoz. Jézus véletlenei ilyenek. Megelőzi a döntés és az emberi tett: egy társaság, ami valamilyen módon talán közösség is, alkalmat kínál, hogy elmondja az iker egyik fele, mit érez. (Csak zárójelben: hol a másik fele, az ikertestvér, a genetikus hasonmás?)
Tamás nem hitetlen, de kételkedő, vívódó, bizonyosságra vágyó. Sokan azt mondják, hogy a világ nem is hitetlenekkel, csak Tamásokkal van tele. Mindannyian egy olyan közösségre várnak, ahol Jézus megjelenik. Ott, éppen ott, ahol senki sem gondolná. Nem félelmetes egy kicsit? Zárt ajtók, félő emberek, akik valamilyen módon mind kizárták az életükből Krisztust. Ő pedig megjelenik: először a tanítványok együttes kedvéért, aztán pedig talán egyedül Tamásért, az egyért, aki elkóborolt.
Félelmetes ránk nézve is a következő lépés: semmi kérdés, semmi információszerzés, vallatás, csak egyből a felszólítás: "Nyújtsd ide!..." Jézus mindent tud, minden szavunkat és gondolatunkat. Egyetlen szóval nem mondja, hogy Tamás hitetlen, csak megállapít: "Hittél, mert láttál." Csatlakozik mindehhez az utolsó boldogságmondás: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." Könnyebb a nem látás, mint a szegénység, a sírás, a szelídség vagy a békességszerzés? Csöppet sem. De nem könnyű a világot látva a transzcendensben gondolkodni sem, nem könnyű a sebek, személyes találkozás nélkül hinni sem.
Önökre bízom a biztos ismeret hiányában megválaszolhatatlan kérdést: Elképzelhető-e, hogy a tanítványként vele tartó Tamás esetében megjelenni kényszerülő Jézus a modern világban annyira realista és depressziós kortársaknak, nekünk nem jelenik meg? Elképzelhető-e, hogy a találkozás után hihetetlen munkavégzésű Tamás esete, a közös találkozás után a világot evangelizáló tanítványok példája után Jézus éppen erről az eszközről mond le üdvösségünk kárára?
Én úgy gondolom, Jézus most is megjelenik a zárt ajtók mögött, a zárt emberi testek belsejében. Köszön:"Békesség nektek!" Ez lehet az egyház tanította bármely formában: szentségi jelenlétben, tanításban, a Szentlélek működésében, embertársunkban, segítő közösségben, de lehet, hogy most is vannak Tamások, akiken nem segíthet másképp (akik már korábban kísérték, de valami világi realista szemlélet a depresszió egyedüllétébe taszította őket). Megáll bezártságuk előtt és megszólal: "Nyújtsd ide az ujjadat, hogy tapints, tedd ide a kezed, hogy véremtől nedves legyél, de ne légy hitetlen!"
Ez a végső határ, innen már nincs tovább. Hova futhatna az ember Krisztus elől, hiszen ott áll már Tamás mellett, ott, a damaszkuszi kapuban Saul mellett. Marad a végső, immár vissza nem fordítható válasz: "Én Uram és Istenem!"
Ne felejtsük: húsvét öröméhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy Jézus meghalt értünk és feltámadt, de az is, hogy a feltámadt test formájában mindig velünk lesz, Tamásokkal, egészen a világ végezetéig.

-DI -