Corpus a kereszten és corpus a kovásztalan kenyérben

Grafika: D.Hoffer E.
A mai nap kulcsszavai a "cenákulum" és az "utolsó vacsora". Ha van időbeli, kiugró alkalmunk megérteni az áldozást, az úrvacsorát, a keresztény emlékezet különböző formáit, akkor az a mai nap.
Gyermekkorom szép tárgyi emlékei után, melyek jól-rosszul kötöttek a hit földrajzához, némiképp eltávolodtam, elméletivé váltam fiatal felnőttkoromban. Inkább érdekeltek a filozófiai kérdések, viták. Talán így volt természetes.
Ami állandó volt: mindig újra és újra megérintett a "történeti katolikum", amikor ismerőseim közül valaki eljutott a Szentföldre. Már írtam arról, hogy két kedves "kőgyűjtő" barátom jóvoltából is őrzök szentföldi apró köveket történeti helyhez és eseményhez kapcsolódókat.
Talán ismeretes a két alaptörténet, melyek közül az elsőt a magunk kis köveivel írjuk emberöltőről-emberöltőre az emlékezet homokjába. Oda-odafordulunk, kapaszkodónak szánjuk, amikor a történések homokszemei már-már betakarnák a kétezer év előtti valóságot.
A másik alaptörténet arról a földre született Második Isteni Személyről szól, aki Fiúként az egész Földet megszentelte az ide születésével. Ha tehát nem különválasztjuk, hanem szétszórjuk a konkrét tárgyi emlékeket - köveket - környezetünkben, akkor - gondolva erre - mindig a megszentelt környezethez méltón fogunk viselkedni. (Nem tudjuk, környezetünknek melyik darabja a kiszórt szentföldi kő.)
Mindig másodrendűnek, mindig gyengének éreztem magam, hogy nekem igenis legalább rá kell néznem pl. a péteri primátus evangéliumi helyének vörös kövére, hogy kézzelfoghatóvá váljon az esemény. És ez a nagyböjt II. János Pálnak a papokhoz írt levelével valamiképpen könnyített "laikus" terhemen: a cenákulumból, az utolsó vacsora terméből datálódott a hierarchiához szóló levél.
Mindnyájunknak szükségünk van a cenákulumra, a teremre, a környezetre, mert emberek vagyunk. Szükségünk van az eredeti környezet hiteles köveire, amik megszólalnak, amikor a mi szánk csukódni készül. Elmondják nekünk és mindenkinek, elmondják helyettünk és mindenki helyett, hogy mi történt Jeruzsálemben 1967 (1973-74?) évvel ezelőtt. Tanúságot tesznek az azóta őrzött szeretetről, nevezzük bár más- és másként, felekezettől függően.
Azért van rá szükség, mert törékenyek, egyszeriek vagyunk, mert fogódzókat keresünk a nagyböjt sötétjében, mert egész évi - misei, istentiszteleti - emlékezetünk "mandinerről" innen származik. Fontos hely a cenákulum. Nekünk, embereknek, azoknak "találtatott ki", akik a kereszt corpusát túl durvának, az ostya fehérségét talán túl egyszerűnek tartanánk a kövek tanúsága nélkül.

-DI -