Olasz, római szokás ez, melyet most már hosszú ideje figyelemmel kísérhet a TV nézője.
Mielőtt bárki is úgy gondolná, hogy teljesen mindegy, áldott vagy áldatlan szobrocskák láthatók-e a díszített fa mellett felállított krippelliben, általában szeretném, ha megfontolás tárgyává tenné ki-ki a maga módján, hogy egy áldás mit közvetíthet, és egy áldatlanság mit rombolhat az ő otthonában.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a rengeteg lim-lom közül, mely akárcsak egy évtized alatt is felhalmozódik egy család életterében, hány bizonyult "áldásosnak" - a rozsdamentes, angol, acél krumpli- és zöldségpucolótól a velencei csillárig, a nagyfejszétől a lexikonok sorozatáig.

A kereszténységhez ugyanis szorosan hozzátartozna nemcsak a vallási gyakorlatok elvégzése, mely ilyen-olyan indokok alapján mára egy erősen leszűkült körben is csak terhes kötelesség, hanem egyfajta Istennel való közösségben élés, az egész életnek - így a beszerzéseknek, a lakáskultúrának is - egyfajta "jelenlét-tanúsító" átalakítása.
Nem tudom, mennyire volt tudatos a bazilika előtt megjelent embertömegek "Kristkindli"-hordozása, de egyfajta meggondolást mégiscsak lehetővé tesz a körülmények révén, ahogyan odakerül a kis ember a világi tárgyak közé. Az Istennek ajánlott - vagyis megszentelt - a profánok közé, ahogyan eredetében is volt és amilyennek nekünk is lennünk kellene.
Lehet, hogy a mi "áldatlanságunk" is megváltozhatna, áldásosakká, áldást hozókká lehetnénk mások számára pl. szent karácsony környékén a világ számtalan betlehemében?