Kozmutza kiállítás

Május 7-én nyílt meg a Pannónia Med Hotel földszinti folyosóján a Kozmutza Flóra általános iskola tanulóinak munkáiból a kiállítás. A kiállítás megnyitójának szövegét az alábbiakban adjuk közre.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves kiállítók!

 

A tárlatok megnyitó személyét feltételezhetően minden alkalommal, akár tud róla, akár nem, elfogja a kísértés, hogy a kelleténél fontosabbnak tüntesse fel magát. Talán azért, mert neki soha nem volt ilyen szép kiállítása, talán azért, mert fiatal korában rengeteg dolgot olvasott össze, és ezt éppen most szeretné bizonyítani, az önök legnagyobb bánatára.

De talán azért is, mert néhány adat birtokában van.

Tudja, például, hogy a gyermekrajzokkal való foglalkozás valahol a 19-20 század fordulóján kezdődött, ismeretei vannak arról, hogy azok a pszichológiai tesztek, melyeknek fontos része a színekkel való komoly játék, a huszadik század közepére datálhatók. Éppen pályakezdő fiatal volt, amikor – némi engedménnyel és némi reakciós éllel - éppen Sopronban tanulhatott Mérei Ferenctől, mondjuk egy pszichoterápiás hétvégén. Ott élt, ahol pédául 40 éve Turóczi Mária számolt be a gyermekek színválasztásos vizsgálatáról.

És véletlenül nem szűnt meg érdeklődése a továbbiakban sem, hogy nagy vonalakban kövesse a gyermekrajzokról való diagnosztikus és terápiás vélekedés alakulását, melyre az itt kiállító fiatalok – teljesen természetesen – abszolút nem kíváncsiak.

Szerencsére ők semmi ilyen sanda gyanúval nem éltek, amikor elkészítették azon alkotásaikat, melyeket itt és most, Szilágyi dr. és kedves felesége jóvoltából elénk tárnak.

Talán hiába is mondanám, hogy minden bizonyítékok ellenében, kedves nézősereg, ne a mögöttes élményfoszlányok tudományos jelentőségét próbálják meg kivájni az ártatlan színkölteményekből. Hogy mást ne említsek, sok nagy művésznek van világhíre és – íme, talán nem véletlenül - patográfiája egyben. S ez a tény az értékelésen és az esztétikai élményen egy csöppet sem változtat, ne is változtasson, hiszen minden belemagyarázás helyett ez marad meg nekünk, ezzel kell együtt élnünk, míg a jó-rossz magyarázat – klasszikusokat idézve - eloszlik, mint a buborék.

Ugyanakkor próbálják meg kihegyezni a figyelmüket azokra a nem kis különbségekre, melyektől az alkotók ugyanolyan egyéniségekké válhatnak, mint amilyenre magunk is, korunkban talán túlzott mértékben is, törekszünk. Külső jellegtelenséget, hallgatagságot, viselkedési eltérést hazudtolnak meg vagy éppen árnyalt, valamennyire átlényegült saját hasonlóságot fejeznek ki, amikor az alkotásokon keresztül az eddigi külső szemlélő számára alig detektálható saját gazdagságukat adják közre.

Fedezzék fel, kedves szülők, látogatók és pedagógusok, hogy ezen gyermekek között még nagyítóval sem nagyon találnak olyan nárcisztikus vonásokat, mellyel minden önmagát intenzíven magyarázó – akár egy emelettel feljebb - bizonyíthatóan jócskán rendelkezik.

Élményszerű minden alkotáson az az intenzíven tükröződő jókedv, de legalábbis a realitás boldogabbik oldalát kifejező helyzetábrázolás, mely jól példázza, hogy van különbség önmagunk bátor és ártatlan megmutatása és az exhibicionizmus között.

Ha eddig csak azt mondtuk, hogy a gyermekrajzok diagnosztikusak és terápiás pedagógiai alkalmak, akkor most kicsit fordítsuk meg a dolgot, és merjük meg kimondani, hogy a gyermekrajzok tanítanak is bennünket.

Felérnek több népszavazással, amikor elmondják, hogy mit szeretnének, elmondják, hogy mit rontottunk el, hogy mit kellene másképpen csinálnunk. Folyamatukban elmondják azt is, hogy mennyire vagyunk képesek a felvilágosodás valódi humanizált tartalmának megvalósítására. Arra, hogy érthetővé és élhetővé tegyük a környezetet.

A nagyobbak, a kézművesség míves alkotásaival – bármennyire is a fogyasztói társadalmat közelítik, ha némi segítséggel is – jóval többre figyelmeztetnek. Számomra, aki tanúja vagyok törekvéseiknek, próbálkozásaiknak és egyben kudarcaiknak, azt erősítik, hogy a szocializáció nem csak termékfüggő, hanem elsősorban szociális környezet-függő. Milyen jó lenne a száz tárgy mellé ezer civilt felsorakoztatni, akik mindezt nem foglalkozási ártalomból és nem divatból, hanem természetes emberi magatartásból élik.

A gyermekrajzokkal, hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozók tudják igazán, hogy ebben az őszinte explorációban nincs olyan különbség közöttünk, mint amilyenre sokan gondolnak és nagy tévesen még büszkék is.

Itt az ideje, hogy felemelve a fejeket ezeken a képeken keresztül távolabbra lássunk saját árnyékunknál!

Miközben mind az alkotóknak, mind a kiállítás szervezőinek őszintén gratulálok, ezekkel a gondolatokkal bocsátom szárnyra a tevékeny szeretet lehetőségét, nyitom meg ezt a kiállítást.