Soha nem voltak kétségeim afelől, hogy a számokat nem lehet tiszta, velencei tükörként használni. Tehát, ha azt mondják: a kiállítás ennyit ér, ennyit léfecoltunk bele, ennyi munkánk volt vele, ennyire van biztosítva, akkor az nekem semmit nem mond.
Az már többet, hogy az internetes jegy, ami 2-3 Euróval nyom kevesebbet, mint a helyben vásárolt, még mindig csaknem másfélszerese egy bécsi kiállítás beugrójának, s ha oda elmegyek, megfelelő tálalásban kapom az anyagot. (És nem fizetek ki egy magyarországi kisebb minimum-jövedelmet egy fél napért.)
Az én hibám is talán, hogy másoktól még nem olvastam, hogy a király meztelen: hogy egy értékesnek mondható anyagot (amiben 3-4 igazán "nagy" Van Gogh is van, a többi sokkalta kevésbé mértékadóan forintosítható) igazán jó ötletek mellett ("Van Gogh Múzeuma", vagyis kik voltak az előzmények, a példaképek, ill. egy japán metszetsorozat, amiben a festő, levelei szerint megtalálta a nagy művek technikai- színhasználati módszerének kulcsát) ilyen szörnyű körülmények között, s még ezt jónak hirdetve, kerül kiállításra.

1. Az egész kiállítás élvezhetetlenül zsúfolt.Az előre megváltott jeggyel abban a reményben mentem oda, hogy lesz helyem és időm, és igaz, hogy a többi feltétel sem volt meg, de ez a kettő aztán végképp nem. A helyszín egy T- alakban találkozó két teremből álló közös helyiség, ahová zsilipelve lehet bemenni, s onnan még kirohanni is csak óvatosan, irányítva, hatosával szabad. Ebben a két teremben, mire én onnan kiléptem, már több, mint ötszázan voltak (a ruhatári számok alapján állítom ezt). Lehet, hogy a magyar béka még nem kuruttyolt, de hogy hideg dunszt lepte el az ősi falakat, s hogy a békának arra sem volt helye, hogy a létráját letegye, az biztos.
2. Az intimitás látszata.Valakinek az a kényszerképzete támadt, hogy egy találkozás a képekkel akkor lesz intim, ha olyan papundekli (no jó, kissé vastagabb) majdnem zárt dobozba tesszük, ahová még - kényszerből - hatan-heten belekandikálnak. A nagyon helyesen dúsra sikerült magyarázatok elolvasása, esetleg egy tartósabb gyönyörködés megakasztja az ötvenes évek húsbolti sorára emlékeztető alakzatú kultúrközönséget, akik egymással lökdösődve próbálják mozdulásra bírni a sort, vagy egy sorral hátrébb bakugrásokkal vetni futó pillantást a művekre.
3. A technikai feltételek hiánya.Már korábban leírtam, hogy egy megfelelő színvonalú világítás ára két szobánként (nem termenként) egy db Kossuth-díj. A szabályszerűen sötétben hagyott közönség úri módon, bocsánatkérések özöne közepette tapossa és taszigálja egymást, miközben egy minősíthetetlen világítás segítségével próbál meg képet alkotni egy már létező képről. Őszintén megmondom, először saját magamban és érzékszervi tapasztalatomban kételkedtem, mondván: ilyen nem lehet, márpedig ilye állat nincs. Amikor azonban megláttam Madame Ginoux kesztyűs-esernyős képét, melyben rövid idővel ezelőtt a Musée D'orsay kiállításán, Bécsben a Leopold Múzeumban gyönyörködtem, akkor már tudtam, ez a kép nem az a kép. Minden ugyanaz rajta, csak a megvilágítás nem. Azon lehetett látni az aranyló sárga fényt, ezen nem. Azon lehetett látni az ecsetkezelést, ezen nem, azon tündököltek a kontrasztok, ezen döglöttek voltak. Megloptak bennünket a világítás kivitelezői. Itt végig sötétben jártunk, és ami teljesen szokatlan: most egy közepes minőségben készült (de legalább nem a rá nyomtatott 8900.-, hanem "csekélység" 6500.- forintért próbálhatjuk magunknak rekonstruálni:) vajon milyen is a valójában egy Van Gogh kép? Próbáljuk meg színhelyesen beszkennelni, olyan távolból nézni, ahogyan a kiállításon hely hiányában és a nézők bőségében soha nem is tudtuk. Hátha sikerül!

Ha pedig legközelebb valaki azt mondja, hogy világhírű kiállítás van készülőben Magyarországon, akkor ne annak higgyünk, aki egyedül, esetleg egy zsebreflektor segítségével tudja tartósan nézegetni a képeket, hanem aki "mezítláb" próbálja meg végigjárni. Lehet, hogy ehhez nálunk már paraszolvencia kell?
- DI -