Göncz József és Bognár Béla könyvének nem kell méltató előszó. Amikor valaki egy-egy tevékenység csú- csát, egy művészetnek a Föld fölé boruló boltozaton áthatoló eredőjét mutatja be mindenkinek szólón, rendszerességre és tökéletességre törekvőn, akkor csak a „még többet" kívánság lehet az egyetlen kifogás. A zsidó felekezet és a történelmi keresztény egyházak imaházait-templomait bemutató kötet a sorozat egyik különlegessége, bizonyos szempontból csúcsa.

Különleges ez a dokumentumgyűjtemény abból a szempontból is, hogy amíg az eddigi kötetek - témájuknál és kényszerű reális tartalmuknál fogva - rendszerességgel ambivalens érzéseket kiváltó források voltak az olvasók körében, addig ez a könyv ökumenikus szemléletével, átfogó jellegével és tartalmával egyértelműen pozitív kicsengésű, mint ahogyan arra az előszó végén rámutatunk.

A kiadvány értékeléséhez, az univerzitás nyilvánvalósága mellé talán szükséges néhány „halandó" szempont, amit adott esetben az előszó írójának kell emberi szóval megfogalmaznia. Nem fontossági sorrendben, de az összefoglalás igyekezetében következzék tehát egynémely nézőpont, mit is kell látnunk, amikor templomokat szemlélünk?

A templom iránytű. Vándoroknak, eltévedteknek, toronyiránt haladóknak messziről bizonyosság, hogy jó az irány. Hogy nem tévedt el a látvány birtoklója. Hogy várjak. Régmúlt korok vándorai körvonalakban ugyanazt látták a távolból, érzésviláguk „alliterált" mindarra, amit a mai kor rohanó autósa csak elsuhanni lát.

A templom történelem. Nagy művészettörténészünk mondta egyszer nekem: „Tudja, ha belépek egy gótikus templomba, és barokk belsőt látok, tudom, hogy Közép-Euróában vagyok." Amikor magam templomot szemlélek a határon innen és túl, sokszor viaszaköszön a török hódítás százötven éve, és valahányszor a pusztítás visszafordíthatatlan következménye tölti el a szent terek keresőjét.

A templom az építészet csúcsa; stílus és anyagkatalógus. Tudnunk kell, hogy minden kor építészete a kor legjavát - anyagban és stílusban - a templomokba rakta. Kötelezte erre az alkotókat koruk és környezetük, és többnyire saját meggyőződésük is. Nagyon hosszú időn keresztül névtelenül, később névvel, de szerényen. „Soli Deo Gloria."

A templom menedék. Korábban vastag falú erőd, vár, fizikai oltalom, ma pszichológuspótló lelki védelem az elbizonytalanító kor egyensúlyt bomlasztó hatásával szemben. Emberre szabott környezet éppen, mert nemcsak emberi.

A templom a szent tér formális megalkotásának helye. Annak a térnek a megformálására tett kísérlet, amely elhallgattatja a jobbízlésű fecsegő turistát, mely az aranynak a porral kevert rétegében suttog arról, amit a tér alkotója és használója, a térben a kor embere ott átélt. Arról beszél, hogyan változtatta meg, hogyan tette élővé a halott köveket az imádság, a szakramentum, s „garantálta" mindezt a liturgia és a kánon.

A templom modellezi és „bemutatja" a mindenséget, az isteni liturgiát, beavatja a belépőt és a benne gyönyörködőt, bevezeti őt - akármilyen templomról is legyen szó, a kor embere szerint alkotott, de mindig az Isten által meghatározott közösségbe. Iniciációs térnek is nevezik ezért. Az összefoglalás méltó zárásának csak Pilinszky-t tudom elképzelni, aki ezen a kiadványon keresztül is arra int, hogy „A mindenség modellje, áll a templom." (Pilinszky: Gótika).

A templom ugyanis végső soron a transzcendens felé mutat, de mindenkinek szólón. A legegyszerűbbtől a legbonyolultabb lelkekig, hívőnek és hitetlennek egyaránt azt példázza, hogy ha lehet teremteni helyet, ahol Isten és az ember együtt tud élni, ahol Isten és ember kommunikálni tud, s hogy a közös tőről meg ne feledkezzünk, communio van közöttük, akkor van remény, van együttélési modell határokon innen, határokon tú1, és határok nélkül is ember és ember között.

Sopron, 2005. október l.
- DI -