Sokan vannak, akiknek szabad napjaik vannak sorbanállás céljából. Vannak, akiknek rengeteg a pénze és a lehetősége.
Előbbieknek ajánljuk a magyarországi alkalmi kiállításokat, ahová már a bekerülésről regényeket írhat az új művészetbarát. Utóbbiak tulajdona a nagyvilág, ahol a tulajdonjog szerint szétszórt műveket New Yorkban, Párizsban, Amsterdamban, Szentpétervárott és még ki tudná felsorolni, hol is tekintheti meg annyiszor, ahányszor ki tudja fizetni az odakerülés költségeit. Mindkét mód "sokba kerül", és nem mernénk a kritikai hangnemet vállalni, ha nem lenne alkalmanként egy harmadik megoldás.

Vegyünk például egy közeli nagyvárost, ahová - mondjuk - Sopronból 35-40 perc alatt eljuthatunk egy vasárnapi reggeli után. Éppen jókor érkezünk, mert az orrunk előtt nyit a múzeum és négy termet találunk ott, tele egy nagyszerű válogatással a világ legszebb festményeiből, mondjuk az impresszionisták alkotásaival. A felnőttek számára kilenc Euro nem vágja földhöz a felnőtteket, kedvezmények vannak és igénybe is vehetők. A bejáratnál udvarias őrök, akiket a biztonsági távolságot megannyiszor megszegő, és a határozott intézkedéseket jól ismerő látogatónak sem sikerül lelkesedésével sodrukból kihozni a művek őrzőit. Pedig körülöttük érték megszámlálhatatlanul (biztosítási érték 500 millió Euro- mai forint-árfolyamon 125 milliárd forint, és holnap több...).

Ami a legnehezebben visszaadható, az a kiállítás hangulata. Az az értéknövelt tér, melyben, a látogató a már reprodukciókon annyiszor látott, de mégis olyan távolinak vélt csodálattal, legtöbbször csak álomként érzett tárgyakkal szembesül, és az a katarktikus élmény keríti hatalmába, amit csak a valódi értékek váltanak ki az emberben. Biztonságát kétségtelenül növeli a tény, hogy nem a legmodernebb kor mindig kétségekkel fogadott, a belsőjében kifejlesztett egyéni vagy társadalmi illemszűrők működnek benne, s nem az azokon áteresztett művészeti tárgyak késztetik valódi vagy illuzórikus lelkesedésbe. Egyszerűbb kor könnyebben összehasonlítható képeivel könnyebben birkózik meg, noha így kénytelen-kelletlen esetleg magának sem mer hinni az immár évszázados értékítélettel szemben, ha valami olyan nagyon megtetszik neki, ami már talán "nem is illik".
A Leopold Múzeum hatalmas első szinti termei és a folyamatosan áramló látogató-áradat mindenképpen alkalmasak egy kis elvonulásra, kikényszerített magányra, értékelésre és csodálatra. Senki nem vonja felelősségre, ha mást néz, mert ez a válogatás olyan excessív véleményalkotásra egyszerűen nem ad alkalmat. Utána nem érdemes már semmit megnézni, mert nehezen összehasonlítható, túl nagy a hendikep.
Még az sem töri le túlságosan a kedvünket, hogy a kontrasztszegényen nyomott katalógus bizony nem az európai nyomdaipar élvonalbeli termékeihez tartozik. Így arra emlékszünk, hogy az nem olyan volt, de az a más az valahol mélyen, nagyon mélyen belénk ivódott.
(Az illusztrációkon Degas, Manet és Cezanne egy-egy műve)
- DI -