Tisztelt Megjelentek! Esküt tett tisztek! Magyarország állampolgárai! A magyar nemzet tagjai!

Ez a megszólítás illik és jár azoknak, akik Szent István ünnepén hallgatják a magyar államfőt. Ez az a közösség, amelynek ünnep a mai nap, amely képes meghallani ezer év távolságából is e nagy király üzenetét. Akiknek lelkéből felszakad a kérdés: hol vagy István király?

Tizenöt éve, mióta immár szabadon, augusztus 20-án Szent Istvánt ünnepeljük, évről évre hallhatjuk István bölcs Intelmeit fiához, arról, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő; hogy a királynak türelemmel és irgalommal kell ítélkeznie, hogy mielőtt dönt, hallgassa meg a tanácsot. Mindez igaz és megszívlelendő. És évről évre felidézzük István nagy tettét, hogy a magyar királyság megalapításával szilárd helyet készített a magyaroknak Európában, s ennek köszönhetjük megmaradásunkat.

De lefordítja-e valaki ezeket az üzeneteket a ma nyelvére, felmutatja-e, mi volt Szent István egyéniségében és művében az a meghatározó vonás, amelyre most és a jövőben szükségünk van? István nemcsak királyságot alapított, s ezzel nemcsak Európához csatlakozott. Ezt az ő korában sokan megtették, Európa szélén sorra felmagzottak a keresztény királyságok és fejedelemségek. Az ő igazi nagysága abban állt, hogy szuverén módon határozta meg Magyarország helyét az akkori világban. Halljuk meg, vegyük észre, tekintsük példának azt az önbecsülést, azt az öntudatot, ahogy István király fellépett! Nem tett hűségesküt a német-római császárnak – egész életében elhárította a személyes találkozást Ottó császárral, nehogy ez szóba kerülhessen. De nem lett Szent Péter hűbérese sem, a pápa hatalmát csak a lelki dolgokban ismerte el. A császár és a pápa között megőrizte országa teljes függetlenségét. Abban az időben ilyen teljesítményre csak Franciaország volt képes.

A függetlenséget István úgy őrizte meg, hogy a lehető legteljesebben bekapcsolódott Európa gazdasági és kulturális vérkeringésébe. Ennek fontos tényezője volt, hogy megnyitotta a Szentföldre Magyarországon keresztül vezető zarándokutat. Ez – a mai fogalmaink szerint – alapvető információs csatorna volt, enélkül nem válhatott volna Magyarország számottevő európai tényezővé. Gondoljuk csak meg: Galliából, a nyugat távoli országaiból ezen a biztos úton vonulhattak a zarándokok Jeruzsálembe. Négynapi járóföldenként királyi vár vigyázta a biztonságot, kolostorok és vendégházak sora adott szállást és ellátást, gyógyította a betegeket. Számos kitűnő, művelt ember volt a zarándokok között, s István szívesen megismerkedett és elbeszélgetett velük. A zarándokút pótolta az újságot, rengeteg hírt hozott odafelé a távoli nyugatról, visszafelé a keleti tapasztalatokról. Volt olyan jelentős személyiség, akit István így, zarándokként ismert meg, s nem is engedett továbbmenni. Őt Szent Gellért néven mindnyájan ismerjük.

Szent István korában a világ Európa volt, s legfeljebb Jeruzsálemig terjedt. Ma a földkerekségen kell elhelyeznünk Magyarországot. Nem szentföldi zarándokúton áramlik a hír, a kultúra, nem azon jönnek a kereskedők. Sűrűn beszövi a Földet a kommunikációs háló, zizeg, zúg, dübörög, felfoghatatlan sebességgel áramlik a hír, a pénz, a tudás. Szinte már félelmetes ez a mesterséges világ. Mindenütt szárazföldi és légi folyosók, emberekkel és árukkal telve.

Ebben a globális távlatban szükséges és jó döntés volt, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lett. Ám az új helyzetben is érvényes Szent István példája: a szuverén helymeghatározás, az öntudat és az önbecsülés. Nem úgy kell tekintenünk az Európai Unióra, mint egy távoli hatalomra, ahol jól-rosszul megértik a problémáinkat, s jó esetben pénzügyi támogatást adnak. Legyünk tudatában annak, hogy az EU országai között nagyságunkat tekintve középhatalom vagyunk, hogy mi is alakítjuk, mi történjen, és mi történhet az Unióban. Igaz, hogy az Európai Unió döntéshozatala nem eléggé demokratikus. De az itthoni demokráciát jobban ki kellene használni ahhoz, mit képviseljünk Brüsszelben! Vajon elég-e, hogy az Országgyűlés csupán tájékoztatást kap a kormánytól? Vajon nem baj-e, hogy az érdekképviseletek, a civil szervezetek oly kevéssé hallatják hangjukat európai kérdésekben?

Miért kellene nekünk nemzetközi kapcsolatainkban mindig alkalmazkodni, mintát követni? Tanuljuk meg István királytól, hogy képesek vagyunk saját, önálló hozzájárulásra Európában és a világban! Igenis előállhatunk olyan megoldásokkal, amelyek a mi problémáinkra vannak szabva, s türelmes munkával elfogadottá tehetjük őket. Valóban részese vagyunk a nemzetközi jogrendnek és az európai jognak. De új egyensúlyra van szükség a megszokott keretekhez való alkalmazkodás és az önálló, jól megalapozott kezdeményezés között.

Igen, a határon túli magyarokról is beszélek. Az ő magyar állampolgárságuk ügye fájdalmasan félresiklott. De ez nem maradhat így! Megoldást kell találnunk, annak tudatában, hogy ez nem csupán jogi, hanem politikai kérdés is. Egész életemben a jog fejlődését kutattam, azt, hogy miként születnek új megoldások, s hogyan terjednek el. Higgyék el nekem: a jogban is vannak találmányok, felfedezések. S máris léteznek olyan jogi újdonságok, amelyek a magyar nemzet országhatárokkal való szétszabdaltságára figyelemmel születtek. Az anyaállam jogai a kisebbségben élő nemzetrészek megőrzésében immár a nemzetközi elismerés útján vannak.
De ismétlem: ez nemcsak jogi kérdés. Azok a magyarok, akik nyolcvan éve más államokban élnek, ismerik az ottani viszonyokat. De mit tudunk mi, az anyaország népe szomszédainkról? Fájdalmas a kérdés: mit tudunk a szomszédos államokban élő magyarságról? Tudás nélkül a puszta érzelmi hozzáállás könnyen tévútra vezet. Ismernünk kell szomszédainkat, csak így jöhet létre a megértés. Így tudjuk belátni, mi az, ami más népek jogos érzékenységét sérti, s mi az, amiben nem szabad engednünk saját álláspontunkból. Kellő tudással és empátiával azután nyugodtan nézhetünk Európa szemébe, amikor megoldást javasolunk.

Az Intelmek mellett a leggyakrabban Szent István törvényeit szokták emlegetni; innen ered a magyar jogrendszer ezeréves folyama. Tudnivaló ezekről a törvényekről, hogy sokkal emberségesebbek voltak, mint a korabeli Európa más országainak törvényei, továbbá, hogy a király biztosítani tudta e szigorú, de igazságos törvények megtartását országában. Mint feljegyezték, tömegek vándoroltak be Magyarországra éppen – mai szóval úgy mondanánk – a jogbiztonság miatt, s találták meg boldogulásukat. Ma a jogbiztonságot, és az emberek szabadságjogait az alkotmány garantálja. Az emberi jogok érvényesülése Magyarországon olyan kincs, amelyet őriznünk kell. Egy pillanatig sem szabad engedni ezekből. A szabadságjogok kizárólag akkor korlátozhatók, ha az állam bizonyítja a korlátozás elkerülhetetlenségét. Kitágult világunk megtermette a maga globális veszélyeit. Ilyen a terrorizmus. Ez ellen fellépni minden országnak joga és kötelessége; védekezni minden ország létérdeke. Ez azonban nem vezethet arra, hogy a jogokat a szükségesnél nagyobb mértékben korlátozzák. Új egyensúlyt kell találni a jogok megőrzése és az önvédelem között, olyan egyensúlyt, amely nem megy túl a valóban indokolt és a védekezésre valóban alkalmas megszorításokon. Könnyű az emberek biztonságigényére, az emberekben rejlő félelmekre alapozva elfogadtatni a szabadság korlátozását. Szomorú tapasztalataink vannak erről. Én azonban azt mondom, hogy az önbecsüléshez az is hozzátartozik, hogy öntudatosan valljuk és védjük jogainkat.

912 évvel ezelőtt, s éppen ezekben a napokban, László király – akit mi már Szent László néven ismerünk – országos gyűlést hívott össze Fehérvárra, s meghirdette, hogy a gyógyulásban reménykedő nyomorultak is jelenjenek meg. Ekkorra István tisztelete már országos méretűvé nőtt, nem egyszer a boldog jelzővel említették nevét. A szentté avatáshoz azonban az egyházi előírás szerint csoda is kellett. A sokaság három napig megtöltötte a templomot, ahol István teste nyugodott. Az augusztus 19.-ről 20.-ra virradó éjjel a lelki feszültség, a csodavárás megdöbbentő gyógyulásokat váltott ki, a tömeg ujjongott, László király az örömtől sírva vitte az oltár elé a meggyógyult béna kisfiút. Így hagyták ezt ránk a régi történetírók.

S nemcsak István életének, hanem ennek a történetnek is van üzenete számunkra. A király halála után majdnem negyven évig zavaros, belháborús korszak köszöntött az országra, s amikor László király alatt ismét rend és biztonság lett, az emberek hirtelen megértették, mit köszönhetnek István királynak; hogy az ő művére lehet építeni további boldog korszakokat. A magyar nép azt akarta, hogy István király a lehető legmagasabb tisztességet nyerje el, hogy kilépve az időből szentként maradjon meg népe emlékezetében. Ez a várakozás és akarat, amikor kellett, csodákat szült. Én úgy értelmezem a történetet, hogy István nagyságának felidézése felszabadította az emberekben rejlő jót. Erre különösen időszerű emlékezni ma, amikor a médiában megjelenő politika a negatívumoktól harsog, és amikor – ne feledjük – még sokan a rendszerváltás elkerülhetetlen gazdasági következményeitől szenvednek. Az 1990 után ránk szabaduló fogyasztói értékrend, a pénz egyeduralma, a taszító stílusú politizálás azonban legfeljebb eltakarta a bennünk lévő jót. Hiszen az ország él, s bár nem ez szerepel az újságok címlapjain, az emberek megállták a helyüket a nehéz években. Dolgoznak, boldogulnak, s – amit különösen remélek – egyre inkább megtalálják saját életükben azokat az értékeket, amelyekért érdemes élni. István király művét folytatnunk kell: önöknek, ifjú tisztek, mindnyájunknak, és minden következő nemzedéknek, míg az ország áll. Ünnepeljünk hát felszabadultan, bizakodva, jóérzéssel tekintve önmagunkra!
(A beszéd és kép forrása: www.keh.hu)