CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2018. december 12., szerda, Gabriella napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lélektől lélekig  

Behúnyt szemmel

Mt 26,17 A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Így felelt: „Menjetek be a városba ehhez meg ehhez, és mondjátok meg neki, hogy a Mester üzeni: Közel az időm, nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti bárányt. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal. Vacsora közben megszólalt: „Bizony mondom nektek, egyiketek elárul.” Erre igen elszomorodtak és sorra megkérdezték: „Csak nem én vagyok az, Uram?” „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el” - felelte. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” Erre Júdás, az árulója is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, mester?” „Magad mondtad” - válaszolta. Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára. Mondom nektek, mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában.” Ezután elénekelték a zsoltárt és kimentek az Olajfák-hegyére. Akkor Jézus mondta: „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem. Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai. De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.” Péter fogadkozott: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én nem botránkozom meg soha.” Jézus csak ennyit mondott: „Bizony mondom neked, még az éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.” Péter erősködött: „Még ha meg kell is veled halnom, akkor sem tagadlak meg.” Ugyanígy beszélt a többi tanítványa is. Közben odaért velük a Getszemáni nevű majorba. „Üljetek le - mondta tanítványainak -, én arrébb megyek és imádkozom.” Csak Pétert és Zebedeus két fiát vitte magával. Egyszerre szomorúság fogta el, és gyötrődni kezdett. „Halálosan szomorú a lelkem - mondta nekik. - Maradjatok itt és virrasszatok velem!” Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” Aztán visszament tanítványaihoz, de alva találta őket. Szemére vetette Péternek: „Még egy órát sem tudtok velem virrasztani? Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen.” Másodszor is elment és így imádkozott: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint!” Amikor visszatért, megint alva találta őket. Erre otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal imádkozott. Aztán visszament tanítványaihoz, s így szólt: „Aludjatok csak és pihenjetek! Elérkezett az óra. Az Emberfiát a bűnösök kezére adják. Keljetek föl, menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul.” Még beszélt, amikor odaért Júdás, a tizenkettő közül az egyik, s vele a főpapoknak és a nép véneinek megbízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat. Az áruló jelben egyezett meg velük. „Akit megcsókolok - mondta -, ő az, fogjátok el!” Azzal mindjárt Jézushoz lépett. „Üdvözöllek, Mester!” - mondta, és megcsókolta. Jézus megkérdezte: „Barátom, miért jöttél?” Erre körülfogták Jézust, kezet emeltek rá, és foglyul ejtették. Jézus kísérői közül az egyik kardjához kapott, kirántotta, a főpap szolgájára sújtott és levágta a fülét. Jézus rászólt: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el. Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet? De akkor hogy teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?” Abban az órában Jézus azt mondta a tömegnek: „Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és dorongokkal, hogy elfogjatok. Naponta ott voltam a templomban, és tanítottam, mégsem fogtatok el. Ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Erre a tanítványok mind elhagyták és elmenekültek. Akik elfogták Jézust, Kaifás főpap elé hurcolták. Ott már együtt voltak az írástudók és a nép vénei. Péter messziről követte, egészen a főpap palotájáig. Bement és leült a szolgák közé, hogy lássa, mi lesz a dolog vége. A főpapok és az egész főtanács hamis bizonyítékokat kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék, de mivel nem találtak, sok hamis tanú jelentkezett. Végre jött kettő, s így vádaskodott: „Azt állította: Le tudom bontani az Isten templomát, és három nap alatt újra fel tudom építeni.” A főpap erre felállt és megkérdezte: „Nem felelsz semmit arra, amivel ezek vádolnak?” Jézus hallgatott. A főpap folytatta: „Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?” „Magad mondtad - felelte Jézus. - De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.” A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: „Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást. Mi a véleményetek?” „Méltó a halálra!” - kiabálták.

Amikor hetente az egyházi év szentírási rész tartalmain elmélkedünk, legkésőbb minden elolvasott szakasz végén magunkra is aktualizáljuk a perikópa mondanivalóját. A mi kis saját, maszek életünket helyezzük az evangélium adta környezetbe, hogy az örökkel való állandó kacérkodásunk sorában valami reális magot, valami, az útunkat szegélyező mérföldkövet, jelzőtáblát kapjunk. Hol könnyebb, hol nehezebb a dolog, de hogy a spirálisan mozgó egyházi évek süllyedő csavarmenetén, s ezen belül a húsvéti misztériumot szegélyező események környékére jutva nem lesz mindig könnyebb, csak egyre testközelibb a feladat, az csaknem bizonyossággal állítható.
Az Eucharistia évében különös jelentőséget kap az utolsó vacsora leírása, és a legkonkrétabb Isten-jelenvalóságon túl, mely az igazi öröm a keresztények számára, jelenti azt a megelőző állapotot, melyet csaknem bizonyosan követ a "meghívó az Olajfák hegyére".
Az ember, értelme birtokában, mely a legexcentrikusabb voltában is fel képes ismerni a dolgok egymásutániságában az ismétlődő szekvenciát, "ad analogiam" hasonló megpróbáltatásokra számít, amikor Krisztus sorsában a sajátját éli meg.
Ahogyan változatlanul hangzik fel évről évre az evangélium szó szerintiségében, úgy változik (tudatosul, személyreszabottságában egyéniesül, követi az általános törvényszerűségeit) a történet magunkra vonatkoztatása. A sors hasonlóságában - talán nem nagyképű a fogalmazás - alkalma nyílik mindenkinek a Második Isteni Személlyel való egyesülésre. Ily módon emberi fogalmainkkal mérve a nagyon is ellentétes hangulatváltás a perikópa részei között, tulajdonképpen lényegében nézve ugyanazt a folyamatot takarja, egységben van, egységbe szintetizálódik bennünk a hangulatilag különböző két szakasz.
Ez az a rész, mely nagyon határozottan kettőbe vágja a mi életünk történetét is és lesz (lehet) az imitatio Christi-ből egyfajta teljes azonosulás.
Nem kevesebbet jelent a Virágvasárnap a bevonulás ujjongásával és a nagyhét kezdetével. Alkalom, mellyel lehet élni, mely a legteljesebb realitásban tükrözi Krisztus sorsán keresztül az ember lehetséges kapcsolatát az Atyával. Dramaturgiailag valóban az események csúcspontja, de ami ennél lényegesen több, egyben minden ember egyetlen és igazi kettős reménye. A remény iránya egyrészről a hit tartalma: Isten megváltott minket bűneinktől, másrészről a felismerés döbbenete: a mi utunk is arrafelé vezet - létezik a legmélyebb analógia Jézus és testvérei között.
- DI -



2005. március 18., péntek 13:53


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület