CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2018. jĂşlius 19., csĂĽtörtök, Emília napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lélektől lélekig  

Emeljétek fel szemeteket!

Jn 4,5-42 Odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz, ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?” [A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal.] Jézus ezt felelte neki: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked.” „Uram - mondta erre az asszony -, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?” Jézus azt mondta neki feleletül: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony kérte: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni.” Jézus így válaszolt: „Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza!” „Nincs férjem” - felelte az asszony. Jézus erre azt mondta neki: „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál.” „Uram - válaszolta az asszony -, látom, próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni.” „Hidd el nekem, asszony - mondta Jézus -, elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered. De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar. Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony azt felelte rá: „Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz a Fölkent, s amikor eljön, mindent tudtunkra ad.” Jézus erre kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Közben visszatértek tanítványai, s meglepődtek rajta, hogy asszonnyal beszélget. De egyikük sem mondta: „Mit akarsz tőle?” Vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony otthagyta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” Az emberek kitódultak a városból, és odasereglettek hozzá. Közben a tanítványok kérték: „Mester, egyél!” De ő azt felelte: „Van eledelem, csak nem tudtok róla.” A tanítványok erre tanakodni kezdtek egymás közt: „Csak nem hozott neki valaki enni?” Jézus erre megmagyarázta: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott. Vagy nem így beszéltek: Még négy hónap, és itt az aratás? Nos, azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra. Az arató már most megkapja bérét, s termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örüljön, aki vet, azzal, aki arat. Mert igaza van a szólásmondásnak: Más vet és más arat. Nos, azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, s ti az ő munkájukba álltatok bele.” Abból a városból sokan hittek benne a szamariaiak közül, az asszony szavára, aki tanúsította: „Mindent elsorolt, amit csak tettem.” Amikor a szamariaiak odaértek hozzá, kérték, hogy maradjon náluk. Két napig ott is maradt. S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az asszonynak: „Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”

A samariai asszony története csak János evangéliumában található: a részletes leírás, a szigorú logikai rendet követő párbeszéd részletes közlése bizonyíthatja annak tényleges megtörténtét.
Ha elhisszük azt, hogy a vígjátékok általában nagyon komoly dolgokról szólnak, akkor az isteni dramaturgia a tévedések vígjátéka hagyományos vonalait követve viszi el itt a hallgatót a tartalom, a fontos tartalom felfedezésére: Isten milyenségének megismerésének folyamatábrájára.
A teljesen hétköznapi találkozásban rejlő feszültségek fokozatosan kerülnek a felszínre, hogy lassan minden hagyományos értelemben vett fogalmat megváltoztassanak úgy a samáriai asszonyban, mint az olvasóban. Az állandó kontroll, az agy oda-vissza kapcsolásai a kúthoz vízért menő asszony és köztünk számos hasznos, sőt gyakorlati értékű felismerésre vezeti el a figyelmes hallgatót.
Vajon nem jártunk-e sokan így Istennel, amikor már-már úgy képzelnénk, hogy az emberi tulajdonságokkal történő leírás révén már valamennyire birtokoljuk is Őt? Úgy képzeltük, hogy messze van, s kiderült, hogy közel. A templomok csendjéből arra vontunk le következtetéseket, hogy Isten néma és egyszercsak beszélni kezdett. Aztán hirtelen arra merészkedtünk, hogy kísérletet tegyünk a kisajátítására, és kiderült, "előjogunk" nem a kapcsolat kizárólagossága, mások kizárása, hanem a kezdettől való isteni törődés felismerésének kiváltsága. Úgy gondoltuk, jobb, hogy megtévesztő álképet festhetünk, ha kapcsolatunkban, imáinkban csak hiányos vázlatot pingálunk magunkról, de hamar nyilvánvaló lett, hogy azt a teljes képet, amit még magunk elől is rejtegetünk, Ő mindig is birtokolta. Szerettük volna mindenáron megetetni, megitatni, amíg elképzelhető lett volna, hogy nem egy másik, nem egy ember "happolja el" jóindulatunk gyümölcsét, de Ő kitért és éppen másokat ajánlott magaként jóindulatunkba. Úgy képzeltük, hogy a találkozás kizárólagos helye csak a tömjénfüstbe burkolózott templomhajó lehet, de Ő kivezetett a mező virágaihoz, az ég madaraihoz és felebarátainkhoz. Feltárta a nekünk teremtett világot, elvezetett szeretetéhez.
Soroljam még a hasonlóságokat, melyek a leírás samáriai asszonyával és az ismeretben nem kevésbé dilettáns tanítványokkal tesz kisértetiesen egybevágóvá minket?
S ha még mindig nem látjuk meg a saját képünk és a Krisztus által közölt, a samáriai asszony által percipiált (felfogott) kép közötti különbséget, akkor vajon nem azt kell-e magunktól megkérdeznünk: valóban találkoztunk-e már valaha is vele? Hogyan merünk beszélni róla az asszony lelkesedésével, de ismeretei nélkül, ha mindezt még nem mondta el nekünk egy hasonló "kút, élő forrás melletti" találkozáskor?
A befejező mondatok gyanús egyöntetűségét és "felvilágosodottságát" nehéz fenntartás nélkül elfogadnia a mai, mindig gyanakvó olvasónak, inkább mintha a későbbi korok tanúinak lelkesítését szolgálnák. Így dramnaturgiai csúcspontként a közös felszólítás marad meg: emeljétek fel szemeteket! Ebből talán az is kitűnik, hogy eddig nem úgy, nem ott tartottuk a lelki tekintetünket, ahol kellett volna, eddig egy magunk által kreált képet olvastunk totálisan félre. Nem az igazi "modellt", nem az igazi Istent ismertük meg. Pedig ott áll előttünk, csak Rá kell nézni! El- és leolvasható, meghallgatható, s szándéka szerint - igen, ez a legfontosabb, ez a jó hír, szándéka szerint - megismerhető.
- DI -



2005. február 26., szombat 09:43


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület