Mt. 4,12-23 Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Majd elhagyta Názáretet, elment, és letelepedett a tengerparti Kapernaumban, Zebulon és Naftáli területén, hogy beteljesedjék az, amit Ézsaiás prófétált: „Zebulon földje és Naftáli földje, a Tenger melléke, a Jordánon túl, pogányok Galileája! [Ézs 8,23-9,1] A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt.” Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” [Mt 3,2 ] Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátott két testvért, Simont, akit Péternek hívtak, és testvérét, Andrást, amint hálójukat a tengerbe vetették, mivel halászok voltak. Így szólt hozzájuk: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Ők pedig azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt. Miután tovább ment onnan, meglátott két másik testvért, Jakabot, a Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hajóban atyjukkal, Zebedeussal együtt rendezték hálóikat, és őket is elhívta. Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és atyjukat, és követték őt. Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében.

Soha "nem ment teljesen ki a divatból" az a típusú vallomás, amit a hívő ember arról tesz, ahogyan őt Isten (Jézus) szolgálatára meghívta. Persze korok szerint változott a forma, s akkor, amikor úgyis folyót lehetett rekeszteni a népvallás híveivel, talán kicsit "divatjamúlttá" is vált. Azok a korok szerették igazán ezt a fajta megnyilatkozást, amikor az Egyház számára fontossá vált az evangelizáció, így a Missziók voltak azok a helyileg mindig változó területek, ahol igazából soha nem szűnt meg a vallomás aktualitása.
Utoljára időben, talán a legközelebb hozzánk a lélekben való megújulás mozgalma hozta ezt a "beszámolót", ott is a kezdeti lángoló, mindent megemésztő tiszta tűz erejét szerették igénybevenni, mely mintegy magától "tárult" ki minden eléje kerülő előtt.
Persze az ilyen tudósítások mind magukon viselik annak a kockázatát, ami elviekben is sokszor korlátozta a túlzott kitárulkozást. "Disznók elé gyöngyöt" citálták sokan az ismert kifejezést, és volt is benne valami.
Ha most a Máté Evangélium idevonatkozó része kerül a szemünk elé, valójában minden sokkal természetesebb, mint ahogyan azt mi tesszük, és mindent átjár az az erő, amit a nyers, csiszolatlan mondatok hordoznak.
Isten "nem magyarázza magát", csak van, csak élő és ható. Némi segítséget mindenesetre adnak a felismeréshez a körülmények: nagyon egyszerű, de a lét minimumán biztonságban élő emberek, akik ma is csak a legnagyobb kényszer hatására - az éhhalál szélén - tehetők mobilissá, egy teljesen más irányba indulnak el. Nekünk a gyakorlatban még az evangélista atyai, ószövetségi magyarázata sem áll a rendelkezésükre, mellyel az írás az ismerethez szükséges, lelki-szellemi hátteret festi meg a meghívás előtt .
Ugye egy pillanatig nem képzelhetjük, hogy Péter, András, Jakab és János, amikor megkérdezték tőlük, hol laknak, akkor azt válaszolták volna, hogy "sötétségben,... a halál földjén és árnyékában"? De vajon mai, primitív ál-miszticizmusra hajló korunk kiejtené-e ezeket a fogalmakat? Nem hiszem. Mégis sorra megjelennek azok a magyarázatok a médiánkban, amelyek magyarázni szeretnék a magyarázhatatlant, az egyénnek szólót, a csak általa érthetőt. Vajon a legszebb és a legtalálóbb nem Pál felkiáltása: (Fil 3,12) "ahogy Krisztus magával ragadott engem."
Meggyőződésem,hogy amennyire változatosak a meghívás körülményei, amennyire ég és föld két ugyanabban a korban meghívott ember története, úgy ugyanolyan egyszerű és megmagyarázhatatlan a tartalma a meghívásnak, aminek "primőrje" most itt áll előttünk leírva: "Jöjjetek utánam!","Jöjj, kövess engem !"
A magyarázat maga Jézus, és nélküle nincs magyarázat, nem követhető az esemény, szétszóródnak a gyöngyök. Még hasonlóan nagy fenntartással tudom kezelni a közösség tagjainak a csoport előtt tett kölcsönösen megerősítő vallomásait is, mert a milliő egészen más, mert Isten egyéniségekként kezel minket. Talán ezért olyan változatos a meghívás, s a közös "csupán" az, hogy mind Hozzá szól.
Amikor az ünnepek ajándékozás-halmaza, a meghívók és kártyák özönének kitöltése során vért izzadunk, hogy valami egyénit vigyünk bele a kötelező pár soros üzenetbe, ugyanakkor Ő egyszerűen néven szólít. Nem személyi-, nem taj-számon vagy adóazonosítón, hanem nevünkön, úgy, akikké igazán csak Benne, az Őt követésben lehetünk. Ez az igazi tartalma a meghívásnak. A kifejezés hordozza mindazt az egyéni ízt és ismételhetetlenséget, amire csak Ő képes. Aminek nem lehet ellenállni, amitől el kell indulni. Ami hitünk szerint, ma is, mindnekivel megtörténik, kikerülhetetlen, s ami egyben a sorsunk és a lehetőségünk.
- DI -