25 évvel ezelőtt, 1979. december 17-én, amikor Bach f-moll zongoraversenyét is játszottam, Horváth Józsefet köszöntöttem.
Soproni működésem előtt fontosnak tartottam őt megismerni. Tudtam, hogy városunk zenekultúrájában óriási érdemei voltak. Nyugállományba vonulása után soha nem ment el meghallgatni a szimfonikusokat, most kivételt tett. Várakozással mondta: „Rád kíváncsi vagyok, meghallgatlak Benneteket!” A zenekari tagság körében hamar elterjedt ez a rendkívüli hír, a hőn szeretett Jóska bácsi több mint egy évtized után ismét eljön a hangversenyünkre, a karácsonyi koncertünkre.

Horváth József pár nap múlva meghalt. Kaptam tőle útravalót, amikor azt mondta a muzsikusokra célozva: „higgyél bennük!”
Akkoriban egyáltalán nem volt szokás, sőt lehetetlen volt, hogy egy zenekar maga döntsön vezetője személyéről! Fennmaradását veszélyeztette az az együttes, ha nem fogadta el a pártvezetők döntését.
Váratlanul egyszer a Művelődési Osztály vezetője baráti beszélgetésre hívott. Meglepetésemre a Városi Tanács vezetői és a párt képviselői is jelen voltak. Közölték velem, nem tudják ezentúl biztosítani az utazási költséget, a kevés tiszteletdíjat sem, a szállást sem, sőt egzisztenciális lehetőségeim sincsenek a városban. Ezek után megkérdezték, vállalom-e a továbbiakban a zenekar vezetését.
Elszántan azt feleltem, hogy: az elmondottak ellenére is folytatom a megkezdett munkát.
Lomoschitz Pali bácsi és Takács Gábor a zenekar életét is szervezték akkoriban. Ők vállalták, hogy megváltoztatják a hivatal álláspontját. Kiállásuknak, a zenekar helytállásának köszönhető, hogy már 25 éve együtt muzsikálunk, tiszteljük egymást.

Mi a 25 és mi a 175 év? Az idők tengerében egy csepp. Benne van az életünk, a nagy szenvedély – szenvedéssel, boldogsággal – az együttmuzsikálás!
A végtelen dallam egy cseppje a 175 év. Megszületünk, meghalunk. Nekifeszülünk, hogy dicsőséggel gyűrjük magunk alá az időt, aztán alábbhagy a lendületünk, hogy új születéseknek készítsük elő a jövőt.
Ugye, így látjátok Ti is – nagy elődeink –, kiket szívünk melegével és tiszteletünkkel köszöntöttünk: Lomoschitz Pál, Maros Ernő, Horváth Marietta,? És Ti is, akik hangszereitekkel játszani készültök most a zenekarban?
Ti, az élő tanúk és a közelmúltban elhunytak – Kóczán Péter, Horváth Misi, Emreszné Katica néni –, Ti mindannyian hősei vagytok e kornak, mert a végtelen dallam nektek köszönhetően szól még ma is!
Magyarország legrégebbi zenekarát ünnepeljük, melynek jeligéje már 175 éve vezérmotívuma és úticsillaga a Zeneegyesületnek.

„ Älteste bewahrt mit Treue,
Freundlich auf Gefasst das Neue
Heitern Sinn und edle Zwecke,
Nunja! Man kommt wohl eine Strecke!”

„Régiekről emlékezzünk,
Újakat buzgón szerezzünk,
Tiszta szívvel és erénnyel,
Csillagunk, tovább vezérelj!”
(Zwinz Károly és Sarkady Sándor fordítása)

Megélni a 175 évet: ÖRÖM! Sikerekre emlékezni: ÜNNEP! Látni szebb jövő születését: ÖRÖMÜNNEP!
A szebb jövőhöz változások kellenek. Ehhez pedig először magunknak kell megváltoznunk!
A Soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekarnak szebb jövőjéhez a zenekari tagok változása már megadta az első lökést. A városi önkormányzat zenekarhoz való viszonyának kedvező fordulata adta a másodikat. És a város polgárainak érdeklődő, a nagy múltú együttest figyelő magatartása adja meg majd a változásokhoz szükséges végső lendületet.
Ennek eredményeként nem csupán hóbortnak számít majd a zenekari tagság, hanem anyagilag is elismert művészi munkát, sőt egzisztenciát fog jelenteni. Ha ez megvalósul, akkor válik a város kulturális arculata egyszeriben gyönyörűségessé. Addig csak szépül. Akkor a végtelen dallam hangjai, a múlt áldozatkész tettei örömtől fognak ujjongani, és az idő cseppjei tengerré válnak. Akkor a zenekar nagy távlatokra és egy szebb jövőre számíthat, különbre, mint amilyen az elmúlt 175 év volt. Ez legyen a cél, ne adjuk alább!
Kodály Zoltán, aki személyesen is megjelent a 100 éves jubileumkor városunkban, a következőket mondta:

„Van-e jobb szemléltető eszköze a társadalmi szolidaritásnak, mint a zenekar?
Ahol mindenkinek a munkája egyaránt fontos, s ahol egyetlen ember hibája mindent elronthat.
A zenekar fejleszti a közösségi érzést, megadja a zenei műveltség alapját,
amivel aztán szebbé, gazdagabbá válik az ember egész élete.”

Érdemes ezt elemezni! A tanulságokat, le kell vonni! Mindent kell és lehet, de csak a maga idejében – nem most! Mert most ÖRÖMÜNNEP van, jelenünkben találkozik a dicsőséges 175 év és a jövendő.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha Önök is éreznek a zenekarunkért felelősséget, akkor hiszem, hogy a mi negyedszázados együttműködésünk a szebb, virágzóbb jövő születésének az ELŐJÁTÉKA,
LES PRELUDES-e.

Dárdai Árpád

(Elhangzott a Soproni Zeneegyesület fennállásának 175. évfordulóján, a Liszt ferenc Kulturális és Konferencia Központban, 2004. december 10-én.).