Lk 23.35-43 A nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: „Másokat megmentett - mondták -, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja.” Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” - mondták. Feje fölé görög, latin és héber nyelvű feliratot tettek: „Ez a zsidók királya.” Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat.” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam, országodban.” Ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a mennyben.”

A hosszú ideje gyűjtött tapasztalatok alapján sem lehet az embereket túlságosan nagy következetességgel vádolni. Vagy talán egy dologban mégis: soha nem az a jó nekünk, ami éppen van; önmagunkon kívül mindenen szívesen változtatnánk.
Ha, mondjuk éppen egy fizikailag erőtlen király jelenik meg a trónnál, máris csalódunk és mozgolódunk, míg az elnyomás totalitárius, síri csöndes formájától eltekintve nem szeretjük, ha valaki mindent úgy diktál. Abban sem lenne igazság, ha azt állítanánk, hogy az emberek nem érzik, nincsenek tudatában annak, hogy vannak kiemelt fontosságú alanyok az életükben: őket többnyire negatív, vagy ritkábban pozitív módon folyamatosan értékelik; nem hagyja őket békén a tudat, hogy valaki Isten kegyelméből lesz azzá, akire éppen velük kapcsolatban több felelősség hárul.
Amikor XI. Pius pápa 1925-ben a liturgikus év végére illesztette be Krisztusnak, mint a világ királyának ünnepét, akkor nagyon is tudatában lehetett annak, hogy egyrészről akár minden látható és érzékelhető társadalmi mozgással szemben az embereknek Krisztussal kapcsolatban állást kell foglalniuk. Elméletben is, mégpedig a számtalan apró-cseprő világi ellentapasztalat birtokában, de még inkább a gyakorlatban kell bizonyítaniok hűségüket.
A liturgikus évek eme vasárnapjainak egyik idézett szövege a Pilátussal folytatott párbeszéd, amikor magát Krisztust idézik, de a szenvedő Messiás képe, s a körülállók világias viszonyulása a témája a jelenlegi, a C év evangéliumának is.
Kevés "alkalmasabb" idő adódik a két lator magatartásának átgondolására, mint éppen a fogyasztói társadalom immár biztosan hanyatló időszaka, melynek éppen ön-szabta korlátai, több irányban is, egyre jobban körvonalazódnak. Arra azonban talán mégis a legalkalmasabb a környezet, hogy a hatalom fogalmát mind egyértelműbben, szükségszerűbben, de a hamis úton közelítsék meg. Hogy beivódjon mélyen, szinte kimoshatatlanul az emberek lelkébe. Néha hígul, néha töményedik és sötétedik a szín, a tiszta teremtői szándék azonban csak ritkán, alkalmanként kerül a felszínre.
A nekünk szegezett kérdésre - "Valóban királyod Ő neked?" -, mely éppen az egyházi év fordulóján kényszeríti válaszra az Írásra figyelőket, nemcsak direkt válaszok léteznek. Látszólag pozitív válasz és az erőszakmentesség zászlójának lobogtatása jellemzi pl. mind a világi, mind a vallásos direkt marketinget, noha a módszer gyökere nem a lélekkel, hanem a psyché nagyon is anyagi köreivel mutat szoros összefüggést.
Végül pedig a minden allűrtől mentes uralkodásnak is a velejárója az utólagos felelősség, melyet indokoltan vagy indokolatlanul, tiszta szándékkal vagy a kép bemocskolásának hátsó gondolatával később kérnek számon. A felsorolt, szinte kivétel nélkül saját világi szituációkba is illeszthető példák kontrasztjában kell royalitásunkról és lojalitásunkról elgondolkodnunk, felidézni akkor a megfeszített Király és a két lator képét, mielőtt akaratunktól függetlenül a Pantokrator előtt úgyis megtörténik, vagy itt és most, amikor már a világ újabb talmi korteskörútra indul a "többhónapos karácsony" hamis, de jól kivilágított képével.
- DI -