Lk 18.1-8 Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni. Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, Istentől nem félt, emberektől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Elment hozzá, s kérte: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: Igaz, Istentől nem félek, embertől nem tartok, de annyira terhemre van ez az özvegy, hogy igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül nekem jöjjön és arcul üssön.” Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró? Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”

Egy idő óta, kompromisszumkészségem növekedésével együtt - már csak az összehasonlítás kényszere miatt is - el-elolvasom, mit is mondanak mások az idő múlásáról, és összevetem azzal, ami bennem él, ami bennem, mint gyermekkorom kandiscukra a madzag körül, kikristályosodott. Egyik nyugdíjas ismerősöm egyedüllétében a polgári társadalom élénkülő társaséletét használja ki, egy másik verset, történelmet ír az idő múlatására, a harmadik megszólítottam a családot emlegeti, a (kicsit későn) felismert hűség jelentőségét emelve ki. Ugyanakkor nem beszélek a csalódott, a visszahúzódó, a tüskét eresztő korosodókról, akik egyre elkeseredettebben vívják harcukat az idővel, melynek pergő percei nem hajlandók úgy megállni, mint az országszimbólumnak és perpetuum mobile-nek kikiáltott gigantomániás homokóra...
A mai evangéliumi példa az idő és időtlenség határának két oldalán zajlik, és talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a történet egésze konszonánsan erősíti is, de más felé is fordítja annak első mondatait.
"Egy ideig vonakodott." Mennyi idő telhetett el? Órák, napok, vagy az igazságszolgáltatásunk nem mindenki számára elismert eredményét hozó évek sora. Közben ért az elhatározás mindkét félben. Aztán...végül, amikor már nem volt halogatható...
Jézus ismét extrapolálja, kiterjeszti a tanítás igazságtartalmát. A mi igazságunk magában az Igazságosságban van. Csak kérnünk kell és megkapjuk.
Most már csak az a kérdés, hogy mire megyünk vele, mert ez az igazságosság ránk ugyanúgy és visszavonhatatlanul vonatkozik, mint a jogerős bírói ítélet. Vajon milyen igazságosságot tud szolgáltatni a hit tárgya, az Örök Bíró egy hitetlen világban? Éppen a legszűkebb családra vonatkoztatott értékbecslés során mondja el az idézett koros ember azt, hogy megváltozni látja a környezetét. Már nem ugyanazok az értékek, nem ugyanaz a magatartás, és ő mondja, nem a jó irányban változnak a dolgok. Ugyanebben a kérdésben én nem tudnék feltétel nélkül nyilatkozni, de hogy nem a jó dolgokat mondják el nekünk, az biztos. Így látta Krisztus is? Vajon a benne feltoluló apokaliptikus képből hiányzott valami? Talán éppen az igazság, amit szolgáltatott a bíró, nem is volt olyan kedvező? Lehet, hogy igazából nem volt rajta semmi "kérnivaló"? Ki tudná ezt megmondani? A tanítványok nem kérdezték, az evangélista nem írta le.
Teljesen jogos a következő kérdés: fontos és a dolgok lényegi menetén változtató lenne-e ezt tudnunk? A nemrég olvasott, hírvivőt küldeni akaró gazdag képe szerint, de saját józan eszünk szerint sem lenne túl eredményes, hiszen mennyi marad ki az emlékezetünkből "véletlenül" abból is, ami viszont benne van éppen az evangéliumban!
Talán nem is a mi dolgunk, hogy az egész világ dolgával így törődjünk. Mi csak egy picit, csak magunkon változtassunk, s hátha körülöttünk is, mint a baktériumos táptalajra hullott antibiotikum-korong körül a táptalaj, feltisztul az idő- és igazságelvárás-zavarral küzdő világ.
- DI -