Biztosan ismerős mindannyiunk számára az a rossz élmény, hogy egy vasárnap délelőtti istentiszteleten megtapasztalt nyugalom, békesség ill. lelki feltöltekezés után, mindez tova szállt ahogy kiléptünk a templomból, és talán a haza felé vezető hosszabb vagy rövidebb úton vagy vasárnap délután már a mindennapi gondok, problémák jutottak eszünkben. Úgy ereztük ránk nehezedik újra a hétköznapok terhe, baja.

Mai világunkban sok olyan tényező van, mely az Istennel való kapcsolatról el tudja terelni figyelmünket. S ha nem figyelünk oda, ezzel egy fontos lehetőséget hagyunk kihasználatlanul életünkben, amit semmi nem tud pótolni. Ez pedig nem más, mint a Istennel való kapcsolatunk, pontosabban annak a közösségnek megélése a mindennapjainkban, hogy Jézus Krisztus által van szerető mennyei Atyánk az Isten; ahogy énekeljük is egyik szép énekünkben. “Gondviselő jó Atyám vagy, ó én édes Istenem” (Református énekeskönyv 277. dicséret)

A mai felolvasott alapige Ábrahámról szól, akit a hivők Atyjának is szoktunk nevezni. A Bábel tornya megépítése utáni helyzet, amelyet az Ószövetség egy korábbi fejezetben leír, mintha ma is érvényes lenne: az Isten ellen lázadó, ezért szét szórt, egymást nem értő emberiség képe. Ebben a környezetben Isten elhív egy személyt, Ábrámot, nagy családdá, majd néppé formálja utódait. Az Isten cselekszik nem céltalanul, hanem előre átgondolt szándékkal. Istentől új nevet kap, és Ábramámként szolgálja tovább Istenét, hajtja végre, mindazt, amit Isten neki parancsol.

Ábrahám példa volt Izráelnek végig történelmében, példaképként is említi őt az Ószövetség. Elsősorban hite miatt! Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy Ábrahám is hozzánk hasonló ember volt pl. kételkedett 1Móz 17,15-ben olvasunk arról, amikor Isten először elmondja neki, hogy idős kora ellenére gyermeke születik, ill. hogy nagy néppé teszi utódait. Ábrahám nehezen akarja ezt elhinni. De Isten számára nincs lehetetlen! - olvassuk a bizonyságtételt ebben a történetben is.

Ábrahámnak, Isten emberének története, sok olyan üzenetet hordoz magában, melyből mi is tanulhatunk. Hiszen Isten ma is hasonló módon formál, ill. használ fel bennünket az Ő tervében, mint egykor Ábrahám esetében. Isten először megszólította, elhívta Ábrahámot, majd szövetséget kötött vele és ezután áldássá tette őt. Istennel való kapcsolatunknak ugyanezeket a vonásait megfigyelhetjük saját keresztyén életünkben is. Így gondoljunk Ábrahám életének, Istennel való kapcsolatának mozzanataira. Ezekből mi is útmutatást és bátorítást nyerhetünk, hogy életünk minél kevesebb idejében maradjon hitünk Istentől ajándékba kapott, de kihasználatlanul maradt lehetőség!

Isten megszólít

Ábrahámot életének 75. esztendejében hívta el Isten, hogy jöjjön ki Hárán városából és induljon el arra a földre, melyet az Úr ad neki! Legyen ez számunkra üzenet, Istennél soha nincs késön az üdvösség felé, az Ő akarata felé vezető lépéseket megtenni. Életünk egyetlen pillanatában, túl magabiztosnak vagy nagyon elkeserítőnek tűnő helyzetében sincs későn Istenhez fordulni, Őt hívni segítségül! Isten meg tudja Ábrahámot szólítani, mert ő figyel. Ábrahám éli a mindennapi életét, néha hibázik nagyon is emberi módon, de párbeszédben, dialógusban marad Istennel. Sok ember elveszíti az Istennel való párbeszédet. Mert elcsügged, elkeseredik, vagy kétségek között hányódik a maga, családja vagy éppen a világ eseményeit, történéseit látva. Sőt sokszor hallhatjuk a keserű megállapítást: nekem már nem mond semmit Isten.

Valljuk be, sokszor nekünk keresztyéneknek is van olyan terület az életünkben, amiről inkább elfelejtkeznénk vagy nem akarnánk tudomást venni, mert nehéz, mert szégyelljük. Még Ábrahám is, amikor Isten közli vele, hogy sok utódja lesz, kétkedőn kérdez vissza Istennek: “Ó Uram, Uram! Mit adhatsz nekem, hisz gyermektelen vagyok, és házamat a damaszkuszi Eliézer örökli!” (1Móz 15,2)

Lássuk meg ebből a példából, hogy már fontos lépés az is, ha a kételyeinket az Úristennek mondjuk el. Az már a gyógyulás, a megoldáshoz vezető út első lépése. Mert oly sokszor csak magunkban mormolgatjuk vagy éppen elfolytjuk kételyeinket, félelmeinket, örömtelenségeinket. Pl. Nagyon sok esetben az alkoholizmusnak is ilyen elfojtott érzések, elkeseredettségek, reményvesztettségek állnak a hátterében. Ezért mondja Jézus Krisztus: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettek, és én megnyugtatlak titeket. ” (Mt 11,28)

Persze sokszor előfordulhat az is, hogy örömünket így könyveljük el: “na végre, egy kis szerencse már engem is érhet.” S talán el sem gondolkodunk azon, hogy Isten bátorítani, biztatni akar egy-egy válaszút előtt vagy megkezdett élethelyzetben. Mert Ő az, aki a szerencsés véletleneknek nevezett helyzeteken keresztül is szólítgat bennünket: “Ne félj, én veled vagyok, megsegítelek!” Bízz bennem!

Isten szövetséget kötött Ábrahámmal

Isten megáldja Ábrámot, Új nevet is ad neki: Ábrahám. Az Ábrahámmal kötött szövetség (1Móz 15) Isten ígérete az Ő kiválasztott népéhez, így Krisztus által hozzánk, ma élő keresztyénekhez is. Mindez az Ő gondviselését jelenti számunkra. Erre a szövetségkötésre emlékeztet bennünket a keresztség is, melyre sokan úgy tekintenek, mint valami olyan tradícióra, mely hozzá tartozik a kisgyermek születéséhez, gyermekkorához. Pedig itt többről van szó: A keresztség mindig azzal a reménységgel történik, hogy ezáltal a kisgyermek az Istennel való szövetség részese lesz. Részese annak az ígéretnek, mely áldást és életet hordoz magában.

Miért fontos ez a szövetség? Mert keretet, segítséget és útmutatást ad – erre nagyon szükségünk van mai, sokszor keretek nélküli és önző érdekektől sodort világunkban. Magyarországon ill. a körülöttünk lévő világban politikai, gazdasági vagy katonai szövetségek, koalíciók köttetnek. Ezeket sokszor bizonytalanság jellemzi, hogy vajon meddig tartanak. Erre éppen aktuális példát láthatunk belpolitikai életünkből is.

Isten a vele való kapcsolatunk megerősítésére hozta létre azt a szövetséget, melynek alapgondolatáról olvassuk Ábrahám történetében is. Az Ábrahámnak egykor adott ígéret ma, a mi életünkben is igaz: “Én vagyok pajzsod: jutalmad igen bőséges!...” (1 Móz 15,1b) Isten a mi mennyei atyánk. Az volt célja Krisztus egész földi munkájának, hogy az embernek ne félnie kelljen Isten haragjától bűnei miatt, hanem hogy Istent szerető mennyei atyánkként lássuk. Hiszen Krisztus a mi bűneinkért is szenvedett a Golgotán.

A körülöttünk lévő világban létrehozott szövetségekben az egyéni érdek játszik fontos, sőt meghatározó szerepet. Az Isten által kínált szövetségben pedig az a hangsúlyos, hogy Neki célja van a kiválasztott néppel. Krisztusban, mi keresztyének lettünk Isten “kiválasztott nemzetsége”. Isten hű marad ígéretéhez, számunkra oltalom és pajzs akar lenni egész életünkben. Akkor is, ha mi hűtlenkednénk, elfordulnánk tőle, mert az Ő szövetségének az alapja a szeretet. “Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van / Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan/ Mint titkos bánya mélyében formálja terveit/ De biztos kézzel hozza fel, mi most még rejtve itt.” Jól ismert és kedvelt ének ez,. de csak akkor tudjuk ennek az éneknek a gondolatait igazán a magunkénak, ha ott tudjuk magunkat, életünk eseményeit Isten szövetségében.

Izráel népe életében fontos szerepe van ma is annak, hogy emlékezzenek Isten nagy tetteire, a velük kötött szövetségre. Nekünk keresztyéneknek is sokszor kell emlékeznünk, hogyan tartott meg bennünket Isten sok veszélyen és nehézségek keresztül. Pénteken, augusztus 20-án az Eggenberg-házban ökumenikus istentiszteletet tartottak emlékezve azokra az evangélikusokra, akik a XVII. században kényszerűségből e ház udvarán - a szabad ég alatt - sokszor rossz időjárás közepette kellett hogy tartsák istentiszteleteiket. Ezekre az időkre emlékezve terjedt el az évszázadok alatt, sokszor gúnynévként is az “ázott evangélikusok” kifejezés.

Az “ázott” jelzőt lehet azonban jól is érteni: átvitt értelemben a vízre, mint Isten éltető lelki ajándékára szükségünk van a mindennapokban. Éppen az Istenben bízó élet képes arra, hogy reménységgel tudjon továbbindulni reménytelennek tűnő emberi helyzetekben is.

Az Istennel való szövetségünk tudatában tudjuk így újra értékelni saját életünk nehézségeit, viszontagságait is. S erre nagy szükségünk van, hiszen mindannyian hordozunk magunkban sebeket, fájdalmakat, melyeknek oldódniuk kellene ahhoz, hogy az életük újra a fellélegezzen, hogy megkönnyebbüljünk. Ezt kínálja nekünk Isten: az Ő szövetsége által újrakezdést, hétköznapi életünk átértékelését.

Államalapításunk – keresztyén értékeink megtartó erőt jelentettek nemzetünknek ezer esztendőn keresztül. Templomos szüleink, nagyszüleink, szeretteink emléke, akik felemelt zászlóként tudták keresztyén hitet és Isten szerint kedves életutat képviselni, juttassa eszünkbe: mai is fontos, ma is hasznos, sőt tovább megyek ma is létfontosságú, hogy komolyan vegyük református magyarságukat.

Azért tudott a református hit a magyarság vallásává lenni, mert a történelem sok nyomorúsága között az Istenben való hit megtartó erő volt. Tudunk-e ma így bízni Istenben, mert ez erőforrás. Mint egykor, ma is ugyan úgy. Ez nem devalválódik el, nem értéktelenedik le, mint annyi más divatszerű irányzat az emberi történelemben.

Isten felhasználja Ábrahámot további tervében

Ábrahám lett Izráel, a kiválasztott nép Ősatya. Ábrahám példája még az Újszövetség több könyvében is szerepel. Sőt református énekeskönyvben is van egy szép énekünk, mely Ábrahámról szól:

“Ó Ábrahám ura, hadd áldjuk szent neved / Mert mindenható vagy és örök szeretet / nagy Isten a neved, ezt vallja Föld és Ég/ Csak téged illet tisztelet és dicsőség” (Református énekeskönyv 425. dicséret)

S most mondhatnánk, hogy szép dolog látni és okulni Ábrahám történetéből, de hogy lehet ez igaz a mi életünkben, a mi egyszerű hétköznapjainkban itt Sopronban. Egyátalán mit is jelent az áldás? Mit jelent áldássá lenni mások számára?

Áldássá lenni azt jelenti, hogy Isten erejével, életünket átformáló hatalmával megajándékozva tudunk indulni a hétköznapokban, s tudunk szeretetet vinni oda, ahol eddig szeretetlenség uralkodott. Tudunk Isten eszközei lenni ebben a világban, “mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róma 8,19)

Ez világ, amelyben élünk, annyira várja a szeretet, reménységet és áldást. Szükség van arra, hogy induljunk és másoknak is elmondjuk, hogyan tapasztaltuk meg az Isten szeretetét, segítségét az életünkben, hogy bizonyságot tegyünk arról, hogy Ő oltalom, segítség mai világunkban is!

“Tégy Uram engem áldássá, Lelkedet úgy várom/ Tedd Te a szívem hálássá, hogy neked szolgáljon/ Bárhová küldesz ajkamról zengjen az új ének/ Tégy uram engem áldássá, oly sok a bús élet.” - éneklejük egyik szép ifjúsági énekünkben. Szükségünk van erre az Istentől kapott erőforrásra, hogy gyógyuljon saját életünk, hogy így tudjunk környezetünkben élni, embertársainkhoz viszonyulni. Sőt egyházunk megújulásának, állandó reformációjának is itt van a gyökere, ha tudunk figyelni Isten akaratára és az Ő vele való szövetségünkre.

Ha a mi saját erőnkből próbálnánk örömöt, reményt és erőt adni szeretteinknek, barátainknak vagy bárki embertársunknak, hamar látnánk: milyen hiányos a mi emberi szeretetünk, milyen egyoldalúan, sokszor öncélúan tudunk mi szeretni vagy segíteni különböző élethelyzetekben. Ha azonban elfogadjuk és engedjük, hogy Isten az Ő áldásán keresztül feltöltse a mi életünket, áttranszformálja és megerősítse az Őtőle kapott szeretet által, akkor igazán áldássá lehet életünk.

Bátorság és hit kell mindennek az elfogadásához, de az Úristen adni akarja nekünk ezt az ajándékát minden napon. Ha engedjük, hogy Ő bennünket is személyesen megszólítson, ha készek vagyunk személyes életünkben szövetséget kötni Ővele, Ő velünk marad, és áldássá formálja életünket: Így válhat igazzá a mi életünkben is Isten Ábrahámnak tett ígérete: “Én vagyok pajzsod! Jutalmad igen bőséges!”

Áldjon meg bennünket Isten, hogy reménység és áldás forrása legyen keresztyén hitünk mindannyiunk számára egyen-egyenként és itt a gyülekezet közösségében is!